Magyar Tudományos Akadémia

 Budapest 2006. szeptember 26.

Nagy örömmel és érdeklQdéssel fogadtam a felkérést arra, hogy ezen jeles intézmény székhelyén néhány gondolatot fejtsek ki az egyesítés utáni Európában megvalósuló politikai integráció perspektíváiról. Ezen gondolatok az olasz és európai demokratikus intézményekben hosszú évek alatt megszerzett tapasztalataimon és személyes fejlQdésemen alapulnak. Magyarország ma egyike azon országoknak, amelyek teljes következetességgel és tudatossággal járulnak hozzá Európa építéséhez. Ez újabb kapcsolódási pontot jelent a két ország között. A magyar nemzet az olaszok szívéhez nagyon közel áll: barátság fqz össze minket, kulturális és érzelmi rokonság, amely a régmúltból fakad és amely abban a nemzeti függetlenségért vívott közös harcban érte el a csúcspontját, amely során, még a XIX. században, a magyar és olasz hazafiak együtt küzdöttek. És ma végre újra együtt vagyunk a demokráciában és a békében egyesült Európában. Az ide vezetQ út nem volt rövid és nem volt könnyq; de tovább kell mennünk rajta, Magyarország és Olaszország közös törekvésével, hogy elérjük a végsQ célt: a tényleges politikai integrációt.

Ezzel a célkitqzéssel az Unió mind a 25, régi és új tagállama azonosulhat. Természetesen a politikai integráció, mint cél a kezdetektQl nyilvánvaló volt azon hat alapító országnak, amelyek aláírták az Európai Szén- és Acélközösség 1952-ben hatályba lépQ Alapító SzerzQdését, majd késQbb 1957-ben, Rómában azon szerzQdéseket, amelyek az Európai Közösségnek adtak formát. Nemcsak a piacok és fokozatosan a gazdaságok egyesítését fogalmazták meg, hanem egy politikai és intézményi szinten is új Európa létrejöttét.

Európa létrehozásának kezdetét az az 1950. évi döntés jelzi, amely a szénbányászat és acélgyártás egyesítését és a gazdasági egyesülés alapját tqzte ki célul azon hat nyugat-európai ország között, amelyek készek voltak társulni. De ennek az elsQ vállalkozásnak is, amely talán részlegesnek tqnhetett, igen jelentQs politikai töltete és céljai voltak: kivonni a nemzeti fennhatóság alól a termelQi forrásokat és kapacitásokat ? szén és acél ? amelyek miatt olyan rivalizálás és feszültség támadt Franciaország és Németország között, mely aztán a XX. században két rettenetes háborúhoz vezetett. Akkor ráéreztek arra, hogy Európa szívében csak így lehet békét teremteni. A béke volt az európai terv elsQdleges kulcsszava, a második világháború utáni Francia- és Németország közötti megbékélés, amely alapvetQ feltétele volt Európa egyesítésének.

Hamarosan az Európai Szén- és Acélközösség szerzQdést követte az európai védelmi közösségre vonatkozó javaslat is: ezzel kiléptek a gazdasági integráció korlátai közül, és elQrevetítették a politikai egység gondolatát. Ezen szerzQdés tervezetébe olasz kezdeményezésre egy olyan cikkelyt foglaltak, amely kifejezve a közös politikai intézmények létrehozására irányuló szándékot, egy általános választás alapján felálló KépviselQtestületet létrehozására vonatkozott. Ez a gondolat az európai egyesülési folyamat két jeles szereplQjéhez kötQdött: a széles látókörq és határozott államférfihoz, Alcide De Gasperihoz és Altiero Spinellihez, aki, mint a szövetségi mozgalom elméletének megálmodója és életbentartója segítette munkáját. Az európai védelmi közösség terve, amely nemcsak katonai, hanem igen jelentQs politikai tartalommal bírt volna, 1954-ben kudarcba fulladt amikor a francia nemzetgyqlés elutasította azt; így nem maradt más út, mint a gazdasági integráció ? elsQ állomásaként a Közös Piaccal ?, amelyet aztán a Római SzerzQdésekben határoztak meg. Ezeknek a szerzQdéseknek 50-ik évfordulóját most fogjuk ünnepelni.

Ezt az utat fokozatosan jártuk be, kisebb-nagyobb válságokat és megtorpanásokat merész elQrelépések követtek. Mindenesetre vitathatatlannak bizonyult az elQrehaladás, amely a gazdasági növekedés és társadalmi fejlQdés síkján valósult meg. Ez nemcsak a hat alapító ország javát szolgálta, hanem mindazon államokét, amelyek egymás után csatlakoztak a Közösséghez, majd késQbb az Európai Unióhoz. Voltak ezek között olyan országok, amelyek elQbb várakozó álláspontról, lényegében bizalmatlanul figyelték az eseményeket,  mint Nagy-Britannia; és olyan országok ? Portugália, Spanyolország, Görögország-, amelyek diktatórikus rezsimektQl megszabadulva örömmel csatlakoztak az európai integráció tervéhez; és végül az északi országok, mint például Finnország. A határok azonban mereven fennmaradtak a két blokkra szakadt Európában: az egyik blokk, amely ugyan nem fedte le teljes mértékben az atlanti katonai szövetséget, de teljesen azonosult a szabadság és a demokrácia alapelveivel, a jogállam intézményeivel, vagyis  a nyugati világ sajátos elemeivel; a ott volt a másik blokk, amelyet az a tény határozott meg, hogy a második világháború után a Szovjetunió befolyási övezetébe került és ez utóbbi politikai és gazdasági-társadalmi modelljének kellett alávetnie magát, egy kényszerqen korlátozott szuverenitási állapotban, azaz a nemzeti függetlenség elvesztése mellett.

A két külön Európának tetszQ rész között, ahol annak a mélyen gyökerezQ közös örökségnek ellenére, amely az önkényesen a "Kelet-Európa" kifejezésben összevont országokat is jellemezte, éles feszültségek, a hidegháború korszakai váltakoztak a enyhülés idQszakaival és a gazdasági és politikai kapcsolatok viszonylagos normalizálódásával. Az 1957-ben alapított Európai Közösség intézményein belül egyre szélesebb körben tömörült Európát továbbra is az alapvetQ demokratikus értékek melletti elkötelezQdés jellemezte, amelyhez a szovjet blokkhoz tartozó Európa, természetébQl fakadóan, idegenkedéssel viszonyult.

Az Európai Közösségnek végül sikerült egyre növekvQ vonzást gyakorolnia a kontinens másik felére, ahol mindinkább érezhetQ volt a Közösség 6, 9, 12 tagállama közötti integrációjának és a piacgazdaság sikereinek hatása; a szabadság, a demokrácia, a személyes és kollektív jogok elismerésének hatása, amelyek nem érvényesülhettek a szovjet modellhez igazodó Európában.

Az 1989-es forradalmak, a berlini fal leomlása,  a kommunista rezsimek bukása a közép-kelet európai országokban, majd végül a Szovjetunió összeomlása igen erQsen magukban hordozták a Nyugat-Európában folyamatban lévQ integrációs folyamat hatását, valamint a azoknak a demokratikus rendszerek tagadhatatlan magasabbrendqségét, amelyekre az integrációs folyamat épült. A "Prágai Tavasz", a csehszlovákiai 1968-as reformmozgalom végsQ kísérlet volt a kommunista világ belsejébQl a kontinens másik részét meghatározó értékek felé való közeledésre és nem véletlen, hogy brutálisan elfojtották, megvonva áthághatatlan határait egy olyan modellnek, amelyet 20 évvel késQbb csak megdönteni lehetett.

Most azonban az 1956-os magyar forradalom jelentQségére kell fordítani figyelmünket. Ez a forradalom Európa létrejöttének hajnalán zajlott, amelynek hatása és vonzereje aztán - amint korábban említettem - oly erQteljesen éreztette hatását. A kommunizmussal akkorra már eggyé vált sztálinizmus elleni magyar felkelés a legmagasztosabb megnyilvánulása volt annak, amit egy nagy történész, FejtQ Ferenc, alapvetQ jellemzQként definiált, amelyet a népi demokráciák még oly kemény és kíméletlen eseményei sem tudtak elfojtani: "a szabadság éltetQ nedqjé"-nek, a civil társadalom autonómiára való igényének, és az egyén ellenállásának vallási és intellektuális síkon a totalitárius gépezet nyomásával szemben. Ez táplálta az 1956. októberi magyar forradalmat és ez nyilvánult meg azokban a megmozdulásokban, amelyek a szovjet blokkhoz tartozó több országban manifesztálódtak, egészen addig amíg 1989-ben aztán mindenütt kitörtek.

Azok közül is, akik 1956-ban nem értették meg a magyar forradalom valódi természetét volt aki ? akkor, amikor a szovjet katonai beavatkozás erQszakosan felülkerekedett ? radikálisan felülvizsgálta véleményét és tudatára ébredt, milyen nagy jelentQsége van  ennek a történelmi eseménynek.

Ezért újra fejet kell hajtanunk ? mint ahogy tettem ma mély megindultsággal, amikor az Olasz Köztársaság nevében koszorút helyeztem el a Mártírok emlékmqvénél és Nagy Imre sírjánál az Új KöztemetQben ? a hidegháború logikájával és feszültségeivel átszQtt világban elszigetelQdésre és vereségre ítélt önzetlen felkelés harcosai és áldozatai elQtt. Pk egy olyan önzetlen népfelkelés harcosai voltak, mely jelentQs elQfutára volt kontinensünk történelmi újraegyesülésének az Európai Unió civilizációs egységében.

Az 1989-es változásokkal megteremtQdött ennek az újraegyesítésnek a lehetQsége. Az 1957-es Európai Gazdasági Közösség, az 1992-es Maastrichti Egyezménnyel Unióvá válva, nem tudta nem megnyitni kapuit Kelet-Közép Európa új demokráciái elQtt. Az Unió bQvítése nem volt olyan gyors, mint ahogyan sokan szerették volna; de 2004-ben megvalósult azzal, hogy az uniós tagságra 1989-et követQen jelentkezQ országokban az igazságszolgáltatás, a politikai és intézményi keretek, a társadalom és a gazdaság gyökeres átalakításának folyamatai lezárultak. Ugyanakkor az európai integráció újabb célokat ért el, az Unió további célkitqzéseket jelölt ki maga elQtt. Létrejött a közös piac, megszületett az egységes pénz. ElQirányozták a közös kül-, biztonság- és védelmi politikát; körvonalazódtak a szabadság, a biztonság és a jog közös terének tartalmi elemei. Az évtizedek során, szerzQdésrQl szerzQdésre nemcsak a jogszabályok hálózata alakult egyre jobban ki, hanem az emberi, kulturális, társadalmi kapcsolatoké is, amelyek egybefogták a közös Európa országainak? amelyek fokozatosan 6-ról 15 re nQttek - különbözQ népeit, intézményeit, közvéleményét, fiatal generációt. Jóval túlhaladtuk már a szabadkereskedelem területének, egy csupán kereskedelmi integrációnak a kereteit. 1979 óta megválasztásra kerül az Európai Parlament, mint az Európai Közösség, majd az uniós tagállamok legfQbb képviseleti testülete: egy "par excellence" politikai intézmény. Azaz  testet kezdett ölteni politikai értelemben vett Európa is.

Ez tehát az a kontextus, amelyben Olaszország és Magyarország, együtt mindazokkal az országokkal, amelyek 2004. október 29-én Rómában aláírták az Európai Alkotmányos SzerzQdést, együtt kell, hogy mqködjenek. Szükséges, és különösen az új tagállamok számára, hogy teljesen tisztában legyenek annak a tervnek és folyamatnak az értelmével, amelyben elkötelezték magukat. Nemcsak arról van szó, hogy felhasználjuk azokat az elQnyöket, amelyek a csere és beruházások nagyobb és szabadabb lehetQségébQl ered; hanem arról is, hogy hozzá kell járulni az egyesült Európa egy új társadalmi és gazdasági fejlQdéséhez a világverseny idQszakában. Arról van szó, hogy megfelelQ válaszokat adjunk az új kihívásokra, intézményeink és népeink biztonsága érdekében; arról van szó, hogy a békét építsük és nemcsak Európában, hanem jóval annak határain túl is, egy igazságosabb és jobban rendezett világ megvalósításán dolgozva. Ezek az európaiság új motivációi, ennek a polgári és szelíd utópiának, amelyért az olaszok is, és fQként azok az olaszok, akik már a fasizmus börtöneiben és a számqzetésében is lelkesedtek ? egy olyan utópia, amely nehezen valósult meg az egységes közösség nagyszerq keretében.

MásfelQl az új motivációk benne rejlettek az 1950-es "látnokok" motivációiban. Talán a legnagyobb közülük, Jean Monnet, 25 év távlatából, emlékiratai végén így ír:

"Nem állhatunk meg amikor körülöttünk az egész világ mozgásban van?. Mint tegnap a tartományainknak, ma népeinknek kell megtanulni együtt élni szabadon elfogadott  intézmények és szabályok között, ha szeretnék a fejlQdésükhöz szükséges dimenziókból meríteni és megtartani a sorsuk feletti uralmat. A múlt uralkodó nemzetei már nem alkotják azt a keretet, amelyen belül megoldódást találnak a jelen problémái."

Nos, most minden világosabbá és sürgetQbbé vált. MindenekelQtt, objektíven, a problémák mérete. Nézzük csak azokat kihívásokat, amelyekkel gazdasági és társadalmi rendszereinknek szembe kell nézniük a globalizáció és a világgazdasági egyensúly gyökeres változása következtében. Vagy azokat az égetQ kérdéseket, mint a környezetvédelem és az energetika, amelyek elQl nem lehet kitérni. Vagy az egyenlQtlenségek, az elmaradottság és a szegénység okozta szakadékokat, amelyek jelentQs népvándorlási hullámokat eredményeznek. Vagy a válságövezeteket,  a háborús tqzfészkeket, a nemzetközi terrorizmus agresszív és  intoleráns fundamentalizmusát, amellyel számot kell vetnünk. Ezek a problémák talán olyan mértékqek, hogy pusztán nemzeti szinten, csak országos politikával, az egyes európai országok egyedül, saját erQbQl képesek szembe szállni velük? Komolyan senki sem állíthatja.

Le kell tehát vonni a következtetést: közösen lépni fel, Monnet szavaival élve "szabadon elfogadott szabályokat és intézményeket" adván magunknak.

A Közösség, majd az Unió, fokozatosan hozott létre az intézményes kereteket. Ma ennek a további meghatározására és eltökélt megerQsítésére van szükség. Egy sajátos, történelmileg eddig nem látott keret az amely a kezdetektQl körvonalazódott: hiszen benne új, nemzetek feletti intézmények találkoznak ? mint a Bizottság és a Parlament, az egyes Államokat képviselQ intézményekkel, mint amilyen a Tanács. Mindig is egyensúlyra kellett törekedni ezek között: a közösségi fellépés logikája és a kormányközi együttmqködés logikája között. De eme eredeti konstrukció felépítéséhez az kellett, hogy felismerjük: korlátokat kell szabni a nemzetállamok egykoron abszolút szuverenitásának és helyt adni közös szuverenitási formáknak éppen a nemzetek feletti intézmények hatalommal való felruházása révén. A mai világban az egyéni szuverenitást csak egy tágabb intézményi környezetben való részvétellel lehet érvényre juttatni és garantálni.

Ez az a kérdés, amelyet fontos tisztázni, minthogy egy különösen érzékeny kérdés azon országokban, amelyeknek nem olyan régen sikerült véget vetni a nemzeti szuverenitástól és függetlenségtQl való lényegi, ha nem is formális, megfosztás hosszú szakaszának. Nos, nem lehet szem elQl téveszteni a lényegi különbséget egy fájdalmasan elszenvedett állapot és a szabad választás között, amit az európai népek és országok közös sorsának új látásmódja eredményezett. Megemlíteném, hogy az Olasz Köztársaság 1947. decemberében jóváhagyott alkotmányában beiktattak egy cikkelyt (a 11-et) amely alapján Olaszország "hozzájárulhatott" (ahogy az Alkotmány megfogalmazza) "szuverenitásának korlátozásához, amennyiben ez szükséges ahhoz, hogy létrejöhessen egy olyan rendszer, amely a Nemzetek közötti békét és igazságosságot hivatott biztosítani": elsQsorban, mint ahogy az valóra vált, egy olyan rendszer esetében, mint az Európai Közösség. Pedig, kevéssel ezt megelQzQen, 1945-ben sikerült Olaszországnak újra kivívnia függetlenségét és nemzeti szuverenitását a német uralom és megszállás alól.

Azon országok, amelyek 1989-et követQen folyamodtak az Európai Unióhoz való teljes jogú tagságért az összes feltételnek eleget téve, úgy határoztak, hogy nem egy hagyományos szövetség vagy államközi együttmqködési szervezet részévé válnak, hanem egy intézmények és szabályok által meghatározott integrációs rendszer részévé, melynek minden tagállam szabad választás alapján veti alá magát.

Olykor az az érzése van az embernek (és szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem Magyarország, hanem más államok vonatkozásában), hogy valamely félreértés maradt fenn ezzel kapcsolatosan. Egy olyan félreértés, amely valószínqleg segít megérteni azt, hogy egyes államok, miért nem hagyták jóvá a legutóbbi alkotmányos szerzQdést, ellentétben Magyarországgal, aki nem késlekedett, hogy azt elfogadja.

Tény, hogy a bekövetkezett késlekedések (Franciaország és Hollandia népszavazáson történt elutasításán túl) az alkotmányos szerzQdés jóváhagyási procedúrájában, amelyet a kibQvített Unió mind a 25 tagállamának kormányai ünnepélyesen aláírtak, azt bizonyították, hogy fennállnak, illetve újraéledtek véleménykülönbségek és kétségek az integrációs folyamat vonatkozásában olyan országokban is, amelyek hosszú ideje részei az Uniónak, mi több, a Közösség alapítói között voltak az 50-es években.

A konszenzus csökkenésének, az elégedetlenségnek, és a kedvtelenségnek jelei tapasztalhatóak az európai építménnyel szemben: olyan jelenségek, amelyekkel számolnunk kell mindannyiunknak, akik hiszünk azon örökségben, amely az utóbbi 50 év során értékekben és vívmányokban felhalmozódott, abban, hogy maradandó érvényq és helyettesíthetetlen az egyesült Európa történelmi jelentQségq gondolata. EgyfelQl reagálni kell a misztifikációra és a félreértelmezésre, amelyek az integrációs folyamat alakulásáról és az Európai Unió jelenlegi valóságáról egy téves és nem kellQen alapos kép kialakulásához vezetnek és amelyek hovatovább különféle alaptalan félelmek elterjedéséhez járulnak hozzá. MásfelQl meggyQzQ válaszok szükségeltetnek a megalapozott kritikákra és aggodalmakra.

Megcáfolandó tehát az elért eredményeknek (amelyeket különösen a fiatalabb generációkkal fontos ismertetni) mindennemq leértékelése, tenni kell azon tendencia ellen, mely túlhaladottnak  tekintené az europeista tervet, ugyanakkor az Unió politikája és kezdeményezései, valamint intézményei és szabályai megújulásának és megerQsödésének kitqzött céljait állhatatosan követni kell. Ez utóbbi volt a Brüsszeli Egyezmény és a kormányközi konferencia célja, amely 2002 és 2004 között az "Európai Alkotmányozó SzerzQdés" létrejöttét eredményezte.

A SzerzQdés elmaradt jóváhagyása a tagállamok egy bizonyos részérQl, és így a hatálybalépésének elmaradása, az Unió egy általános értelemben vett válságának jeleit mutatta, éppen röviddel kibQvítése után. Jelezte azt a válságot, amelybe az Unió szerepe és cselekvési képessége került, és amelyre helyes volt és helyes most is politikai szinten hatékony kezdeményezések és konkrét tervek elindításával választ adni. EbbQl a szempontból nagy megelégedéssel üdvözölhetQ a választás, amelyet a libanoni háború kapcsán hozott a 25 tagú Európa, amely képes volt, teljes egyetértésben, bizonyságot tenni megújhodott politikai eltökéltségérQl, döntéshozatali és közbenjárási képességérQl egy meghatározó területen. Ezáltal az Unió egy veszélyes hatalmi qrt töltött be, ENSZ felhatalmazásra és a konfliktusban érintett Államok saját kérésére, lehetQvé téve az azon való túljutást.

Ma, a politikai integráció útján való haladás Európa a nemzetközi szintéren betöltött szerepének megerQsödését jelenti legfQképpen, mint globális szereplQ, amely fontos szerepet tölt be súlyos krízisek és feszültségek megoldásakor, a béke konszolidációjában, és egy kiegyensúlyozottabb és igazságosabb világrend létrejöttében. Ami a krízist és feszültségeket illeti, ezt a különbözQ kultúrák és vallások közötti viszonylatokban is értem; egy olyan Európáról beszélek, amely, túl a szükséges katonai missziókban való részvételen, ideáljainak, dialógusra való készségének, politikai és diplomáciai kezdeményezéseinek erejével hallatja hangját. A Libanonban és a Közel Keleten való szerepvállalás az Európai Unió a politikai zsákutcából való kijövetelét jelentheti. De ki kell jönnie az intézményi zsákutcából is.

És ez azt jelenti, hogy nem szabad veszni hagyni az Alkotmányos SzerzQdést mert ugyanannyira elengedhetetlen a tagállamok legfelsQbb szintjén lévQ politikai összetartás és akarat megújhodása, mint amennyire a SzerzQdés által meghatározott intézményi megújulás. Új jogi alapokra, procedúrákra és alakzatokra van szükségünk: kezdve egy jól szervezett együttmqködéstQl a védelem és biztonság terén, egészen az európai külügyminiszteri tisztség létrehozásáig. Mind a nemzetközi kapcsolatok, mind a versenyképesség és a gazdasági növekedés terén, egyetlen nemzetállam sem fog tudni jelentQs súllyal bírni egy történelmi nagyhatalmakból és új feltörekvQ hatalmakból álló világban: csak Európa tud majd érdemben fellépni, de kizárólag akkor, ha egy, közös hangon szól.

Az Alkotmányos SzerzQdésben meghatározott szabályokra és irányelvekre azért is van szükség, hogy erQt adjunk azon új közös politikáknak, amelyek sürgQssége immár letagadhatatlannak tqnik: a bevándorlási politikától az energiapolitikáig. A Brüsszeli Egyezmény és a Kormányközi Konferencia munkálatain keresztül egyeztetésre kerültek azon alapvetQ innovációk, amelyek elengedhetetlenek a döntéshozatali folyamatok hatékonyságának növeléséhez a jelenleg 25 tagú, és rövidesen 27 tagúvá bQvülQ Európában. Ezek tiszteletben tartják a szubszidiaritás elvét és elismerik, hogy a tagállamoknak különbözQ integrációs folyamatokat kell követniük. Tovább kell tehát törekednünk arra, hogy a 2004 októberében aláírt Alkotmányos SzerzQdés megvalósuljon, hogy elQsegítsük, hogy azon tagállamok is ratifikálják, amelyek ezt még nem tették meg, és hogy lehetQvé váljon, hogy francia és holland részrQl új és eltérQ döntés szülessen. Úgy gondoljuk, hogy nem lehet lemondani az Alkotmányos SzerzQdés azon részeirQl, amelyek egyebek között garantálják az Unió további demokratizálódási folyamatát az Európai Parlament szerepének és jogosítványainak erQsítésével, a nemzeti Parlamentekkel való szorosabb együttmqködést, a regionális és helyi intézmények, valamint a civil társadalom képviselQinek nagyobb bevonását  az Unió irányvonalainak meghatározásába valamint döntéseibe.

Végül, ki kell jelentenünk: az Alkotmányos SzerzQdés az Unió bQvítési folyamatának és Európa a demokráciában és a békében való egyesülésének megkoronázása volt. Elvek, értékek, célok és intézményi egyensúlyok, amely arra hivatottak, hogy inspirálják és megerQsítsék az állomok és népek e nagy közösségét. Tudjuk, hogy a megalapozatlan félelmek között, amelyeket a régi tagállamok közvéleményében 2004 elQtt kialakultak, helyet kapott a 15-rQl 25 tagállamra való nagy bQvítés következményeitQl való félelem is. Ezzel ellentétben személyes meggyQzQdésem, valamint Olaszországé és bizonyos vagyok benne, hogy Magyarországé is az, hogy ez a bQvítés annak az eszmei, kulturális, társadalmi gazdagságnak, történelmi képviseletnek, erQnek és dinamizmusnak a rendkívüli forrása, amelyek a több mint 50 évvel ezelQtt megfogalmazódott európai integráció nagy vállalkozásának gyümölcsei. Kétségtelen, hogy ez egyben döntQ próbája az európai építmény állóképességének és rugalmasságának, valamint további fejlQdési lehetQségeinek. Biztos vagyok benne, hogy az Önök országa és a mi országunk teljes egyetértésben, a barátság és szolidaritás nagy hagyományainak nevében egyaránt készek szembenézni ezzel a kihívással.